Dzsere mádzsár, nem sok, nem drágá!
Törökország a mai átlagos nyaralni vágyó szemében a valóságtól elkerített, gondosan kialakított, tengerparti nyaralókomplexumokat jelenti. Strand, napsütés, nyugágy és all inclusive ellátás. Az is előfordul, hogy a kimaxolandó szolgáltatásokra koncentráló turista összekeveri a szálloda nevét a város vagy falu nevével, és azt meséli a Facebookon, hogy Sunshine City-ben nyaralt a török Riviérán. Nincs is ezzel semmi gond, mindenki úgy pihen, ahogy jólesik neki.
Amiről én mesélek, az egy emberöltővel ezelőtt jellemezte a Magyarországról Törökországba utazó tömegeket, és bizony nem sok köze volt a pihenéshez.
Köztudott, hogy a magyar ember imád olcsón vásárolni, valamit „jó áron” beszerezni, seftelni, vagy csak az olcsóság nyújtotta boldogságban fürdőzni. A világ bármely pontjáról hír érkezik, hogy valamit olcsóbban adnak, vagy most jó áron lehet odautazni, tömegek lendülnek mozgásba.
Emlékezzünk csak az osztrák határ közelében kifosztott elektronikai üzletekre a 80-as évekből. Az araszoló Trabant-konvojokra, amelyek ormótlan csigaként vonszolták zsákmányukat, a hátukra kötözött hűtőládákat és egyéb elektronikai berendezéseket.
Nagyjából ugyanekkor jött a hír, hogy Törökországban szinte „ingyér” adják az aranyat és a bundákat, ideje indulni és haza hordani belőle, amennyit sikerül. Trabanttal messze lett volna, így elsősorban a buszos utazások lendültek fel, egymást érték a vásárlóturizmus kalandorait szállító autóbuszok. A Magyarországra behozható arany- és bőráru mennyiségét természetesen korlátozták, felpiszkálva ezzel a magyar kreativitást. Az áru elrejtésére kifejlesztett módszerek újabb bizonyítékként szolgáltak honfitársaink leleményességére.
Egyetemistaként mit sem sejtettem ebből az egészből, csupán világot szerettem volna látni. Barátnőmmel óvatlanul befizettünk egy isztambuli utazásra, (mert hát olyan jó áron volt!) és nekivágtunk törökföld meghódításának. Ami ezután következett, abból semmire, de tényleg semmire nem voltunk felkészülve.
Kezdjük az odaúttal, ahol gyorsan megtanultuk, hogy mínusz sok fokban is kiválóan lehet a természet lágy ölén végezni nagydolgodat, ha ez a legjobb alternatíva. Utunk ugyanis a balkáni éjszakában zajlott, december lévén fogcsikorgató hidegben, az ott megszokott „vécékultúra” jegyében. Bulgáriában a pottyantós vécében guggoló, dolgukat végző hölgyek tárt ajtónál kedélyesen társalogtak a sorban álló várakozókkal, talpuk alól gyanús lé csordogált kifelé, a szag pedig egyszerűen fejbe vágta a tapasztalatlan utazót. Ekkor jöttünk rá, mennyivel felemelőbb érzés valahol a hóbuckák között dideregve elvégezni a dolgunkat. Útitársaink többsége rezignáltan vette tudomásul a helyzetet, igazából már ekkor megsejthettem volna, hogy „gyakorlott Törökbe járókkal” van dolgom.
Aztán jött a megérkezés és a hamar levont következtetés: Törökországba férfi nélkül nem tanácsos utazni. (1989-ben vagyunk, azóta nem tudom, mi a helyzet.) Ha így teszel, az talán ahhoz hasonlítható, amikor egy félmeztelen nő besétál egy katonai laktanyába. Már a hotel recepción kiszúrták, hogy barátnőmmel ketten vagyunk és ismeretlen férfiak azonnal telefonálgatni kezdtek a szobánkba! Még ki sem pakoltunk, valakik már tudták a szobaszámunkat és 2-3 szavas angoltudással zaklatni kezdtek minket telefonon. Olyannyira nem értettük, mi történik, hogy eleinte csak nevettünk rajta. Aztán amikor a szobából kilépve és az utcán is keselyűként köröztek körülöttünk az éhes tekintetű férfiak, akkor már komolyan eltöprengtünk rajta, nem vagyunk-e tényleg veszélyben. Egyszer pedig minden előzetes jel nélkül odalépett hozzánk egy férfi, és kaján vigyorral a barátnőm fenekébe markolt. Kiabálni kezdtünk és elszaladtunk, vissza a szállodába. Próbáltuk ellesni, hogyan viselkednek útitársaink, hiszen ekkora már rájöttünk, hogy ők nem először járnak itt, és nem a látnivalókra kíváncsiak. Nagy megdöbbenésünkre, a török férfiak a szőkére festett 50-60 éves hölgyeket is hasonlóképpen molesztálták, akik viszont szemmel láthatóan felettébb élvezték a helyzetet. Talán őket ez vonzotta ide, nem is az arany, meg a bunda.
További lecke, amit ezen az úton megtanultam: Kedvezményes árú utazásoknál mindig érdemes előre megtudakolni, mit is takar pontosan a program! Hogy a Nagy Bazár felkeresése például nem a turisztikai látványosság megcsodálása, hanem előre beszervezett árusok erőszakoskodása lesz. A vásárlási lehetőség szintúgy. Legyen gyanús, ha a mecset(ek) megtekintésére 1 órát szánnak, a vásárlási lehetőség pedig több napos. A Boszporusz-hídon való átkelés csak csali annak a 2-3 bolondnak, aki azt hiszi, várost fog nézni. Talán négyen voltunk a buszon, akiket elkeserített, hogy az aznapi viharos időjárás miatt az átkelés végleg elmaradt. Hiába próbáltuk meggyőzni sofőrünket, hogy kíséreljük meg másnap, hiszen akkora poén lett volna egy hídon átkelni Európából Ázsiába, de ez a gyerekes marhaság nem érdekelte az aranyra és szőrmére éhes utazóközönséget. A jó haszonnal kecsegtető, előre lebeszélt üzletlátogatások ezzel szemben szentnek számítottak.
Az is világossá vált itt, hogy társas utazásnál tényleg „ember tervez, isten végez” – vagy legalábbis valami tőled független, láthatatlan erő. A vásárlásra fenntartott bámulatosan sok időt mi ketten városnézéssel terveztük tölteni, Isztambul nevezetességeit vettük volna sorra barátnőmmel, de ez végül teljes képtelenségnek bizonyult. Azon rövid idő alatt, amíg még ketten kimerészkedtünk az utcára, mezítlábas gyermek koldusok rohantak meg minket, amitől a szívünk szakadt meg, illetve erőszakos árusok és random férfiak molesztáltak lépten-nyomon. Nem maradt más választásunk, becsatlakoztunk a további bevásárlós programokba, ahol a „csoport” védelmet nyújtott legalább a szexuális jellegű zaklatások ellen.
És ami talán a legbiztosabb volt abban az országban: A török Bazárban akármennyi pénzed van, azt kicsalják belőled, ha török árusok közé keveredsz, és akármit is szerettél volna venni, azt fogsz vásárolni, amit ők akarnak eladni neked. Nekem 100 dollárom volt és az égvilágon semmit nem akartam venni. Belépőkre és ennivalóra szántam, de az egyetlen mecset, ahová eljutottunk ingyenes volt, enni meg bőven kaptunk. Az egész Bazár-élmény olyannak tűnt, mint egy zűrzavaros filmjelenet. Minden irányból fekete szemek meredtek ránk, férfiak hármas-négyes csoportjai folyamatosan almateával kínálgattak, és szólongattak minket valami furcsa dolgot mantrázva. Először nem értettük, mit kiabálnak, aztán tisztulni kezdett a kép: „Dzsere mádzsár! Dzsere Mádzsár!” vigyorogtak az arcodba, amikor meghallották, hogy magyar horda érkezik. Majd, ha nem reagáltál, megfogták a karodat és tovább mantráztak: „Nem sok, nem drágá!”
Valamit tudhattak rólunk ezek a tolakodó árusok, mert még azt sem mondták meg, mit árulnak, már előtte arról igyekeztek biztosítani minket, hogy nem drága. Tudták, hogy ez a kulcsszó, többet nem is mondtak. Útitársaim egy szempillantás alatt eltűntek az áhított arany- és szőrmeboltok hátsó szobáiban, és mire észbe kaptunk a barátnőmmel, mi is egy bőrkabátbolt eldugott helységében találtuk magunkat három férfi társaságában.
„Kétszáz dollár, nem sok, nem drágá” visszhangozta hol egyik, hol másik, és mindenféle kabátokat nyomtak a kezembe. Boszorkányos ügyességgel egyszerűen rám próbáltak egyet, anélkül, hogy meg bírtam volna mukkanni, és egy ócska tükör elé taszigáltak. Szép, meleg, sötétszürke irhakabát volt, kicsit nagyobb, mint az én méretem. Általános ováció tört ki, csak úgy harsogott a „Kétszáz dollár, nem sok, nem drágá”! Lehet, hogy nem drága kedves barátaim, mondtam nekik az esélytelenek nyugalmával, de nekem összesen száz dollárom van. Ja, és nem akarok kabátot venni, jutott eszembe, mert azt eddigre el is felejtettem. Értitek? Persze, hogy azt hitték, alkudni szeretnék és vidáman belementek a játékba. Azonnal 180 dollárra csökkent az ár, majd 170-re. Mivel nem akartam az egész napot náluk tölteni, eszembe jutott valami. Elővettem egyetlen rekeszes, pici piros pénztárcámat, és megmutattam nekik az ott lapuló egy darab százdollárost. Látjátok? Ennyi pénzem van, nincs több!! A hirtelen felismerést rövid csend követte, majd mindhárman fejükhöz kapva jajgatni kezdtek, hogy ők most mitévők legyenek, hogy Allah segítse meg őket, meg hasonlók. Majd a főnök leintette a kórust, bevágta a kabátot egy nylon táskába, egyszerűen elvette a százdollárost, kezembe nyomta a táskát és mártír arccal kitessékelt az ajtón. Így lett nekem irhakabátom, ha akartam, ha nem. A százdolláros meg úgysem kellett, mert aranyüzleten kívül nem sok helyre jutottunk el ezután sem.
Hazafelé a busz roskadásig volt tömve bőrkabátokkal és aranyékszerekkel. Az én kabátom a sporttáskámban pihent, valahol a busz gyomrában. Egyszer csak idegenvezetőnk felkapcsolta a világítást és figyelmet kért. Mint tudjuk, kezdte, a magyar határőrök -bizonyos érték felett- minden aranyat és bőrárut elkoboznak, ha megtalálják. Rejtsünk el tehát mindent valahol, vegyük fel az ékszereket, az öt kabát egyikét, vagy akár kettőt is, mintha nem is újak lennének. Na már csak ez hiányzott, gondoltam. Összes pénzemért rám tukmáltak egy kabátot, most meg még el is veszik. Komolyan aggódni kezdtem és elátkoztam a napot, amikor isztambuli utazásra adtam a fejem.
A határon aztán szigorú arcú vámellenőrök pattantak fel fürgén a buszra, és zseblámpával végig pásztáztak minden utast. Útitársaim groteszk látványt nyújtottak több réteg kabátban, és Ali baba kincsét meghazudtoló mennyiségű ékszerben. A tapasztalt vámosok nem kívánták ezredszer is végig csinálni a „nem most vettem” színjátékot, inkább felszólítottak minket, hogy pakoljuk ki a teljes csomagtartót és nyissuk ki a csomagokat. Úgy vélték, aki még ezen felül is rejteget valamit, azt már tényleg meg kell leckéztetni. Engedelmesen kipakoltuk a táskákat a földre és vártuk az ítéletet. Én már gondolatban búcsúztattam tiszavirág életű irhakabátomat, amikor a vámosok kiemelték a legnagyobb bőröndöket, a többit pedig, az én sporttáskámmal együtt, érintetlenül visszapakoltatták.
Hogy ezután mi történt, nem tudom. De sokáig tartott. Volt méltatlankodás, veszekedés, magyarázkodás, hőzöngés és hatósági fölény fitogtatás. Engem már semmi nem érdekelt. A kabátom biztonságban volt, az út lassan a végéhez közeledett, ennyi pont elég is volt az üdvösséghez.
Vannak dolgok az életben, amik csak úgy megtörténnek veled. Ilyen volt ez az utazás is: szürreális és felejthetetlen.
És ilyen volt a bőrkabátom is. Jött, látott, győzött. Tíz évig biztosan hordtam, aztán amolyan kerti kabátként használtuk, szerintem ma is megvan valahol.
