Egy óriási világoskék mamuszban és szedett-vedett otthoni ruhában ültem a müncheni kollégium portáján egy unalmas hétköznap délután. 1991 december elejét írtuk, és éppen a szokásos portaszolgálatomat teljesítettem, amelyért cserébe a kollégiumi díjam egy nagyon méltányos összegre zsugorodott. Már a kollégiumi elhelyezést is méltányosságból kaptam, mint egy frissen „rendszerváltott” ország nem túl jómódúnak számító hallgatója. Amolyan „keleti” csodabogárként fészkeltem be magam egy félévre a jóléthez szokott „nyugati” diáklányok közé, egy csodálatosan tiszta és szép épületbe. A szürke „kelethez” szokott szemnek sokkal inkább tűnt mondjuk egy nagykövetség épületének, mint kollégiumnak.

Szóval életem első ösztöndíjának birtokában, ennek a minden várakozásomat felülmúló intézménynek a portáját őriztem, ormótlan mamuszomban, békésen tanulgatva. Általában az égvilágon semmi nem szokott történni az itt töltött órák alatt, ezen a ködös délutánon azonban a nálunk is nagyon népszerű német krimisorozatok egyik jól ismert jelenete játszódott le.

Hirtelen két fekete bőrdzsekis, komor alak állt meg a porta széles üvegablaka előtt és egyikük rutinos mozdulattal az ablaküveghez nyomta rendőrigazolványát. „Stadtpolizei München” (München Városi Rendőrség) mondta méltóságteljes hangon, én meg azon nyomban kizökkentem a nyugalmi állapotból. Pár pillanatig elképzelésem sem volt, mit kell ilyenkor csinálni, hiszen a filmekben a rosszfiúkért mennek így, akik vagy flegmán hőzöngeni kezdenek, vagy megpróbálnak kereket oldani. De nem volt időm kigondolni, mit csinál egy portáslány ilyen esetben, mert a következő mondatnál megfagyott bennem a vér: „Wir suchen Frau Varga” (Varga asszonyt keressük) dörögte az idősebbik és határozottan jelezte, hogy bebocsátást várnak. Megnémulva nyomtam meg az ajtónyitó gombot, és már ott is álltak mindketten az orrom előtt. Eltették az igazolványt a mellényzsebbe, ahogy a filmekben szokták, majd bambává fagyott arckifejezésem láttán megismételték a mondatot: „Wir suchen Frau Varga”. Hát az én vagyok, mondtam nekik, de a helyzet groteszksége és a papucsom látványa miatt egyszerűen elnevettem magam. Olyan valószínűtlen volt az egész, hogy kínomban csak nevetni tudtam.

Nem kellett volna. A főzsaru nagyon szigorú képet vágott és felszólított: Ne nevessen, mert elvisszük! Gyorsan abbahagytam a nevetést, amúgy sem szándékos volt, és hol a papucsomra, hol a rendőrökre nézve megkérdeztem: Mi a probléma? Mit csináltam?

Vízum nélkül tartózkodik a Német Szövetségi Köztársaságban, válaszolta feddő hangon én meg azonnal rávágtam, hogy nem igaz, mert nekem van vízumom. A Minisztérium intézte, ahonnan az ösztöndíjat kaptam, meg is tudom mutatni. De nem kellett semmit mutatnom, mert a másik azonnal elővett egy másolatot és buzgón mutogatni kezdett. A vízuma három hónapra szólt és az pár nappal ezelőtt lejárt, tájékoztatott, én meg nem akartam hinni a szememnek. De én 5 hónapra kaptam az ösztöndíjat és az egész ügyet a Minisztérium bonyolította, magyaráztam. Egy teljes félévre érkeztem, a diplomámon dolgozom, és februárban fogok hazautazni, mondtam most már ijedten és tanácstalanul. Hogy őszinte legyek, én nem tanulmányoztam át az iratokat, egy Minisztérium csak nem téved.

A filmből ismert hiszi a piszi arckifejezés következett, majd felszólítottak, hogy mutassam be az irataimat. Felmásztam hát a szobámba és lehoztam mindent, amim volt. Lassan talán nekik is feltűnt a helyzet abszurdsága, de a kemény arcból mit sem engedtek. Szigorú képpel áttanulmányoztak mindent, majd közölték, hogy most nem visznek be, de köteleznek, hogy másnap jelenjek meg az Idegenügyi Hivatal egyik irodájában és ott megkapom a kiutasító végzést. A mit? kérdeztem, most már komolyan attól  tartva, hogy nem tudom befejezni a munkát, amiért ide érkeztem. Kap egy papírt, ami kötelezi önt arra, hogy adott napon elhagyja Németországot. Ennek intézését holnap kezdje meg a nevezett ügyintézőnél. Amennyiben nem tesz eleget a felszólításnak, azonnali hatállyal kiutasítjuk Németországból, mondta a főzsaru olyan gyanúsítottnak szóló hangon és még hozzátette: Ne felejtse el, ez itt Németország, és az ügye egyáltalán nem vicces! Nincs min nevetni. Viszontlátásra!

Nem tűnt fel neki, hogy már rég nem nevetek. Le voltam forrázva és megalázva éreztem magam. Itt vagyok egy világváros jó nevű egyetemén, kutatom az oktatásmódszertan itt fellelhető újdonságait és közben kihajítanak az országból, mint valami bűnözőt.

Másnap megjelentem a kért helyen és időben, ahol megint csak filmbe illő, amolyan férfit sosem látott, korosodó és erősen rosszindulatú hölgy fogadott. Kérdése sem volt, azonnal tényként közölte, hogy az ilyenek, mint én, mind itt akarnak férjhez menni Németországban. Idejönnek valamilyen ürüggyel és aztán fognak maguknak egy német férfit és itt maradnak. További szidalmak közepette elvette az irataimat és dühös mozdulatokkal iktatta az ügyet. Vagyis útjára indította a bürokrácia lassan őrlő malmait. Miután megkaptam a papírt arról, hogy majd milyen másik papírt fogok kapni és milyen módon köteleznek a távozásra, nagyon elégedettnek tűnt. Megint megmentett egy német férfit a kelet-európai lányok ármánykodásaitól! Azért a végén annyit megkérdezett még privát kíváncsiságból: Honnan tud maga ilyen jól németül? Az egyetemen tanultam, válaszoltam. És nem szeretnék itt férjhez menni, mert magyar a vőlegényem. Ha pedig ilyenek az emberek, mint ön, folytattam felbátorodva, akkor egész biztosan menekülök haza.

A reakcióját nem vártam meg, kiviharzottam az irodájából és a folyosón elsírtam magam. Egy kicsit sok volt ez egy fiatal lánynak így egyszerre.

Ezután még többszöri, hosszadalmas ügyintézés következett, amelyhez szándékosan kitalálni sem lehetett volna bizarrabb folytatást.

Egy nagyon barátságos, harmincas ügyintéző férfi, akihez az ügyem került, udvarolni kezdett, és miután elmeséltem neki kolleganője vádjait, megjegyezte, hogy ő bizony szívesen feleségül venne. Ezzel meg is oldódna az ügyem. És ez sem vicc volt.

Én ragaszkodtam a kiutasító papírhoz, ami szépen lassan el is készült, az ügyintéző pedig sajnálkozva lemondott rólam és sok sikert kívánt a tanulmányaimhoz.

Az irat nem csak az ország elhagyására kötelezett, hanem arra is, hogy távozásomkor a határőrnek bemutassam. Befejeztem hát a diplomamunkámat, majd az előírt napon haza indultam.

A határon egy kedves fiatal határőr ellenőrizte az útleveleket. Miután mindent rendben talált, értetlenül vette el tőlem az iratot, amit kötelességem szerint átnyújtottam neki. „Ez mekkora egy hülyeség” legyintett, majd egy kedves mosoly kíséretében visszaadta a papírt és továbbhaladásra intett.  

Én pedig továbbhaladtam.

Varga Mónika