Életem első igazi „külföldi” útján lenyűgözött a repülés, meglepett a szegényes egyszerűségbe kényszerített „keletnémetek” könnyed, beletörődő vidámsága és elvarázsolt a „külföldön vagyok végre” érzés minden pillanata. De egy valami még mindig nagyon hiányzott a szárazföldi magyar lelkemnek: a TENGER!
Állítólag az ember – galád módon – mindig azután áhítozik, ami nincs neki. Az én esetemben ez tökéletesen igaznak bizonyult. Nem hagyott nyugodni az a bizonyos belső hang: tenger nélkül még a külföld sem az igazi. Aki az én fiatalságom idején tengert akart látni, egy olyan országba utazott, amelyet ma már szintén nem találsz a térképen. Jugoszláviának hívták, ami nagyjából „Délszláviát” jelent, fogalmi szinten közös nevezőre hozva a tőlünk délre élő szláv népeket. Sajnos nem sikerült jól a közös nevező, Jugoszlávia azóta véres háborúban darabjaira hullott és a földrajzórán megtanulandó országok és fővárosaik listáját gazdagítja.
Szóval, a „hol láttad meg először a tengert” kérdésre régen úgy válaszoltam: Jugoszláviában. Ma már Horvátországot mondok, lévén, hogy a történelem magánéletünk krónikáját is átírja. Mára egyébként a kérdés jelentősége is jóval kisebb, hiszen a legtöbb gyerek kicsi korában eljut a tengerhez és csak fényképeken idézheti fel az emlékeket. Akkoriban viszont ez a pillanat többnyire felnőttkorunkra esett és egészen konkrét emlékeket őrzünk róla.
Egyik húgommal és fiúbarátainkkal négyen vágtunk neki a nagy útnak. A luxust egy Dacia márkájú autó jelentette, szállásként sátrat vittünk magunkkal, a túlélést pedig egy jó adag magyar konzerv volt hivatott biztosítani. Ez utóbbira teljesen mindegy, mi volt ráírva, ugyanolyan íze volt az összesnek.
De vissza a tengerhez! Nekünk bizony még kibuggyant egy kövér könnycsepp a szemünkből, amikor pár másodperces hezitálás után megállapítottuk, hogy az a végtelen kékség ott a távolban nem az ég, hanem a TENGER! Amilyen gyorsan csak lehet kerestünk egy strandot, hogy belevessük magunkat a mélykék vízbe. De itt ért minket a nagy meglepetés: nem mertünk belemenni a hatalmas, imbolygó víztömegbe. Sziklás strand, beton móló, létra-szerű lejáró és végtelen mélység – mindenkinek ismerős ma már, aki szeret Horvátországban nyaralni. Mi viszont akkor még meghátráltunk és eleinte csak bámultuk a vizet, mint az egyszerű ember a zsiráfot. Balatoni létemre rendesen szégyelltem magam, de be kellett ismernem, nem tudok mit kezdeni a félelmetes méretekkel. A Balaton ehhez képest fürdőkád, különösebb meglepetések nélkül, gondoltam. Ekkora hülyéket még biztosan nem láttak errefelé – állapítottuk meg közösen, miközben a parton bénázva igyekeztük meggyőzni egymást, ki menjen be elsőnek. Nem emlékszem, végül hogyan kerültünk bele a vízbe, de azt tudom, hogy először megkóstoltam. Érezni akartam, hogy tényleg sós-e! Mint később kiderült, ez teljesen felesleges volt, mert perceken belül orrom-szám-fülem tele ment tengervízzel. És igen, határozottan sós volt.
Épphogy belejöttünk volna a tengeri lubickolásba, az évtizedek óta jól megszokott, garantált jó idő egyszer csak meggondolta magát. A helyi idegenvezető szerint, a nyár azon szakaszában legalább húsz éve nem volt ahhoz hasonló vihar, ami sátorozásunk második éjszakáján lecsapott a gyanútlan kempingezőkre. Kezdő sátorozóként, és elég későn érkezve, mi egy kisebb dombra vertük fel a sátrunkat, észbontóan kényelmetlenné téve ezzel a földön alvást. Pont ennek köszönhettük viszont, hogy egyedül a mi sátrunkat nem sodorta el az áradat. Hajnalra kivétel nélkül mindenki az úszó sátrából igyekezett visszaszerezni ingóságait, síró gyerekek, jajveszékelő párok mentették a menthetőt. A mi sátrunk is teljesen átázott, de egyedüli hősként állva maradt a dombtetőn! Így lettünk utolsóból elsők, akik a kocsiba menekítettük mindenünket és elhagytuk a kempinget. A sátor megszárítására leleményes módszert eszeltünk ki, a cikk alatti linken megtalálod a képeket.
Ettől kezdve, napokon át gyakorlatilag a vihar elől menekültünk egészen Split városáig. Pár este még reménykedtünk, hogy esetleg a sátorban tölthetjük az éjszakát, de az egyre erősödő eső miatt minden éjjel az autóban kötöttünk ki. Kemping már szóba sem jött, dehogy fizettünk az autóban éjszakázásért!
Split környékén aztán megkönyörültek rajtunk az égiek és kisütött végre a nap! De még hogy! Úgy tűnt, egy lendülettel igyekszik kárpótolni minket a viharos napokért és teljes gőzzel belehúzott. Miután a tengerről bebizonyosodott, hogy tényleg sós, az első meleg napon az is kiderült, hogy az autónk kalaptartóján valóban meg lehet főzni egy tojást. Otthon nem igazán hittük el ezeket a mendemondákat, de azért csak kitettük a tojásokat és az üveg vizet a napra állított autó hátsó ablakába. És láss csodát! Daciában készült főtt tojást ettünk és kocsiablakban főtt teát ittunk vacsorára, az estére picit enyhülő forróságban.
Utazásai során az ember számtalan dolgot megtapasztal. Lenyűgözi a táj, megdöbbenti a helyi emberek egy-egy szokása, szenved az időjárástól, lelkesedik az ételekért, sehogy sem boldogul az ottani nyelvvel, vagy éppen azonnal odaköltözne. Szinte minden utazáson eldől valami az ember életében, megfogadunk dolgokat, megesküszünk erre-arra, és rengeteget tanulunk is a világról.
Nekem ezen az utazáson két dolog dőlt el nagyjából egy életre. Az egyik, hogy a tenger csodálatos, és ahányszor csak tehetem, el fogok utazni hozzá. A másik, hogy soha többet nem fogok sátorozni!
A képekért klikk ide:
Varga Mónika
