Az első repülés
Azokután, amit a határmenti kukoricásba rejtett úttörőtáborban „jutalomból” átélhettem, https://annokalandok.hu/2022/06/27/ahogy-elkezdodott/, óriási minőségi ugrás volt a következő utazásom.
Nagyon hamar érkezett a kárpótlás, ráadásul ezért az egy útért tennem sem kellett semmit, egyszerűen megtalált engem!
Édesapám húga és férje gyógypedagógusként dolgoztak egy siketnéma gyermekekkel foglalkozó intézetben. Ezek a gyerekek az államtól kelet-németországi nyaralást kaptak, és gyógypedagógus rokonaim kísérték el őket az utazásra. Engem pedig egyszerűen magukkal vittek velem egykorú leányuk útitársaként. (Az egykori NDK – azaz Német Demokratikus Köztársaság, Németország oroszok által megszállt keleti fele, megint egy olyan ország, amit ma már nem találsz a térképen!)
A siketnéma gyerekcsapathoz a Zamárdi vasútállomáson vonatra szállva kellett csatlakoznom. Gondoltam nem lesz nehéz kiderítenem, hol ülnek a vonaton, mert bizonyára feltűntek a kalauznak a furcsán mutogató fiatalok. Bátran odamentem hát a kalauzhoz, elmagyaráztam, kiket keresek. Válaszoltam pár kérdésére, majd ő váratlanul megkérdezte tőlem: Maga is süketnéma?!? Ettől aztán úgy meglepődtem, hogy a mai napig nem emlékszem, hogyan találtam meg leendő útitársaimat.
De mindegy is, a lényeg, hogy Budapesten aztán repülőre szálltunk és irány Kelet-Berlin. Tengert ugyan még nem láttam, de repültem végre és csodálatos élményként éltem meg az első utat. Minden pillanatát élveztem, olyan volt, mint egy varázslat. Az egyre kisebbedő táj látványa és a felhők fölé emelkedés leírhatatlan érzés, el sem tudom képzelni mitől alakulhatott ki bennem később mégis a repüléstől való félelem.
Lelkesen bontogattuk ki a szerény ételeket, amik az utazáshoz jártak, és tanácstalanul utasítottuk vissza az apró üvegekben kínált alkoholféléket. (Ezért kaptunk is fejmosást nagybátyámtól, aki szerint mindent el kellett volna fogadni!)
Kilépve a berlini reptérre végre éreztem, hogy tényleg külföldön vagyok, hogy minden és mindenki más, mint otthon. Idegen emberek, furcsa ételek, német beszéd és szokatlan illatok bármerre is mentünk. Téveszthetetlenül beazonosítottam a Balatonra érkező kelet-német turisták trabantos-wartburgos hazáját. Illett hozzájuk, amit láttam, csak még annál is szürkébbnek, fakóbbnak tűnt, mint ahogy én elképzeltem. De izgalmas és felemelő érzés volt minden lépés ezen az ismeretlen földön.
Máig hálás vagyok nagynénémnek és férjének, hogy gyorsan kitörölték emlékeimből a félresikerült csehszlovák „nagy utazást” és megerősítették bennem: a világ igenis érdekes hely, érdemes felfedezni!
Mire emlékszem ennyi év távlatából? Arra, milyen boldogan fedeztük fel unokatestvéremmel, hogy bármily hihetetlen is, nálunk otthon minden jobb egy picit. Magyarországon még a nagyvárosi panel-dzsungelek is szebbek, mint az NDK-ban, a mindent beborító hepehupás macskakőből is kevesebb van, és a magyar vidámpark eszközeit is egy hajszállal több idő választja el a széteséstől, mint a keletnémetét.
Az ételekről ne is beszéljek! Rájöttem, miért rajongtak a németek a magyar konyháért és tömték magukat pukkadásig a Balaton-parti éttermekben. Hallani már hallottam róluk, de most életemben először szembesültem a hatalmas nyálkás zöld gombóc és a barna mártás rémképével, amelyeket ünnepi alkalmakra nagy-nagy szeretettel szolgáltak fel nekünk. Édesség fronton a neon színű átlátszó puding verte ki a biztosítékot és hosszan kellett győzködni a háziakat, hogy a sok egyéb finomság után sajnos már nem fér belénk. De azért titokban megpöccintettük egy kicsit, nem ráz-e esetleg.
Véget nem érő küzdelem volt a meleg szívvel és büszkeséggel kínált, azonosíthatatlan ételek kíméletesen udvarias visszautasítása. Olyan tökélyre fejlesztettük ezt a képességünket, hogy határozottan azt a látszatot hagytuk magunk után, a magyarok alig esznek valamit.
És természetesen emlékszem a történelmi városokra, Lipcsére és Drezdára, a mementóként meghagyott második világháborús romokra. A hajókázásra a szennyezés miatt sárgásbarna színű, krémleves állagú Elba folyón, miközben azon tanakodtunk, lehet-e élet egy ilyen folyóban.
Emlékszem a nagyvárosok mellett katonás rendben sorakozó, precízen megművelt zsebkendőnyi hobbitelkekre, amelyek a hétvégi kikapcsolódást jelentették a szocializmus építésében megfáradt dolgozó embereknek. A repülőről bizonyára sakktáblának nézte volna őket az ember.
És emlékszem a vendégszeretetre, az adni akarásra és a körülmények ellenére is mindenütt érzékelhető kellemes, barátságos hangulatra. Mintha ott senkit sem zavart volna az, ami hiányzott, vagy ami lehetett volna, ha.
Keletnémetország végül elérte sorsa jobbrafordulását, amely 1990. október 3-án a két német állam újraegyesítésével következett be.
Talán ott az NDK-ban vált bizonyossá, mennyire érdekel engem más népek élete, milyen élvezettel beszélek egy másik nyelven, és hogy szívesen tapasztalnám meg másutt is a „másféle” világokat. Végérvényesen megfogalmazódott bennem: megtanulok sok nyelvet és ameddig csak tehetem, utazni fogok.
Képeket itt találsz:
Varga Mónika
