Van, akinek ismerős lesz a történet, mert nem egyedül voltam akkoriban olyan szerencsés (és vállalkozókedvű), hogy 20 évesen, gyakorlatilag pénz nélkül eljussak a karibi paradicsomba. 1989 áprilisában, a rendszerváltás előestéjén utaztam Kubába, pontosan azon a napon, amikor Mihail Gorbacsov szovjet államfő is ugyanezt tette. Mindkettőnk az omladozó kommunista rendszer okán utazott, Gorbacsov a nemzetközi politika főszereplőjeként, én pedig a kelet európai folyamatok rám eső, kellemes mellékhatásaként.
1989-re teljesen felfordult a keleti blokk országainak élete. Lengyelország gazdasági válságba jutott és közel 700 százalékos infláció sújtotta az országot. A lengyel valuta napról napra romlott, a lakosság pedig dollár vásárlással igyekezett valamennyit megmenteni a pénzéből.
Arra sajnos nem emlékszem, honnan szereztem az információt, de az egyetemisták között elég sokan tudtak róla, hogy Lengyelországban most érdemes repülőjegyet vásárolni. Ha volt dollárod, az emberek őrült magas áron vásárolták meg tőled, így 100 dollárért olyan mennyiségű zloty-t kaptál, amivel egy pillanat alatt megsokszoroztad a pénzedet. A zsáknyi zloty-val azután csak besétált az ember egy utazási irodába és egy lengyel ismerős segítségével repülőjegyet vásárolt Kubába. (Kuba akkoriban baráti országnak számított, ezért lehetett oda utazni.)
Azért nem volt ez ilyen egyszerű, ez csak a gazdasági háttér, ami lehetővé tette a kalandot.
Előszöris szerezni kellett lengyel ismerőst, aki beszéli a nyelvet és segít neked pénzt váltani az utcán, egy vadidegen országban, vadidegen emberekkel. Nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás, nem egy bűneset történt, amikor a rengeteg pénz gazdát cserélt az utcákon.
És persze ki kellett utazni Lengyelországba, majd megvásárolni a jegyet, amihez szintén kellett a lengyel állampolgár, aki úgymond ajándékba veszi neked a jegyet. Magyar állampolgárként ugyanis nem fizethettél egy táskányi zloty-val a repülőjegyért. (Mert hát honnan szerezted?)
Most jön a képbe a sokszáz magyar és külföldi lakóval telezsúfolt ELTE kollégium, amelynek kevés előnye közül ezt az egyet sikerült hasznosítanom: szereztem egy lengyel fiút. Jacek vállalta, hogy Katowicében várni fog, elintézi nekem a pénzváltást és megveszi a repülőjegyet. Cserébe áthozok nekik Magyarországra két táskányi árut, amit meg ők nem hozhattak be hozzánk annakidején. Valószínűleg hamisított márkás cuccok voltak, melegítőket és edzőcipőket láttam a táskákban.
Az üzlet megköttetett. Felültem egy éjszakai vonatra és fogalmam sincs hány óra alatt kizötykölődtem Katowice városába. Nagyon szürke, nagyon ütött kopott hajnal fogadott és persze Jacek, akivel egy lepusztult utasellátóban kivártuk a dollárra áhítozó népek ébredését.
Az akció néhány pillanat alatt lezajlott. Jacek odalépett egy csapat lengyelhez, elhadart nekik valamit, átvett egy táska zloty-t, gondosan átszámolta és odaadta nekik a dollárt. Ennyi.
Még fel sem ocsúdtam, amikor már az utazási irodában álltunk és Jacek kérte, adjam át a hölgynek a repülőjegy foglalás igazolását. Internet előtti világról beszélek, a magyarországi utazási irodában intézett foglalás kinyomtatott példányát kellett bemutatnom, másképpen a foglalás érvénytelen volt.
Hát én azt a foglalási igazolást nem találtam. Mobiltelefon nem volt még, hogy felhívjak valakit, otthon hagytam-e, vagy elveszítettem, lényeg a lényeg: hiába magyarázott bármit az én lengyel barátom, nem adták ide a két repülőjegyet.
Ott álltam a táska pénzzel leforrázva. Mi legyen? – tanakodtunk. Nekem nagyon kellettek a jegyek, Jacek pedig a táskáit szerette volna már Magyarországon tudni. Végül megegyeztünk, hogy hazautazom, megkeresem a foglalást és a következő vonattal visszajövök.
Így történt, hogy 3 nap alatt kétszer jártam Lengyelországban. A négy vonatútból kétszer hálókocsiban, egy táska pénzzel a fejem alatt, egyszer meg két táska csempészáruval.
Megutaztattam a sok zloty-t, megtaláltam a nyavalyás foglalást a TV tetején (soha nem derült ki, hogy került oda), majd visszautaztam Katowicébe és Jacek sikeresen megvásárolta a kubai jegyeket.
Átvettem a táskákat és mint aki jól végezte dolgát, hazautaztam. A vámtisztek rám se hederítettek, kizárólag a lengyel utasok bőröndjeit ellenőrizték. Itthon aztán szépen átadtam a táskákat Jacek barátnőjének, megköszöntük egymásnak az együttműködést (mint tudjuk, lengyel magyar két jó barát) és soha többé nem találkoztunk.
A lengyel jeggyel viszont varsói indulás és varsói érkezés járt, még ezt el kellett rendezni valahogy. Nem tudom már hogyan, de megoldódott, hogy a Varsó-Budapest és Budapest-Varsó szakaszt nem használtuk fel. Budapesten szálltunk fel, átszállás Moszkvában volt egy ott töltött éjszakával. Majd a hatalmas orosz repülőgép megpihent egy kicsit Írország egy isten háta mögötti repterén, azután még egy kicsit egy teljesen elhagyatott kanadai reptéren, majd az éjszaka közepén megérkezett Havannába.
Csodálatos élmény volt, megérte küzdeni érte.
A következő hónapban a lengyelek beszüntették a repülőjegyek ajándékba vásárlását. Kuba pedig hamarosan felszámolta a „baráti országokból” érkező turisták számára fenntartott külön valutáját, amivel én még töredékáron vásároltam a koktélokat a szállodai medence partján.
Minden ajtó bezárult. Így egy igazi utolsó pillanatos, „még pont szerencsénk volt” története lett ez az életemnek. Az ott megélt kalandokat hamarosan mind elmesélem. Képeket itt találsz:
Varga Mónika
