Hatalmas kiváltság a Balaton partján felnőni. A tó által kínált szépségek és az évszakonként változó időtöltési lehetőségek semmiképpen sem indokolják, hogy valaki elvágyjon onnan. A Balaton inkább abban ludas, hogy végül mindenhonnan visszatértem. De azért van némi köze ennek a gyönyörű vidéknek a bennem fellángoló utazási kedvhez, hiszen gyermekkorom éveiben végtelen számú külföldi turista érkezett oda nyaranta. Általuk kezdtem megsejteni, milyen más lehet a vasfüggönyön túli világ és ők ébresztették fel bennem a vágyat, hogy megértsek más nyelveket.
Az iskolában tanított orosszal eleinte csupán néhány cseh vagy szlovák szót sikerült megértenem -akkoriban persze még azt hittük, hogy „csehszlovák” nyelven beszélnek. Később azután a szépen gyarapodó német tudásommal már két teljesen különböző világból érkező német népet sikerült megfigyelnem.
A 70-80-as években ugyanis a Balaton partján találkoztak az egymástól elszakított kelet- és nyugatnémet rokonok. Hosszú évekig sokkal többen voltak, mint a magyar nyaralók. Nem volt nehéz észrevenni, melyik család honnan érkezett. A nyugatiak Mercédesszel vagy Goldwing Hondával jöttek és mindenkinek ők fizettek. A keletiek Trabanttal vagy Wartburggal füstöltek végig fél Európán és semmire sem volt pénzük. A nyugatiakkal száguldottam először motoron 200 km/óra sebességgel, fedetlen fővel és fordultam be egyetlen laza kormánymozdulattal egy kis utcába, a szervó-kormány segítségével. A keletiekkel tanultam meg Trabantot tolni felfelé az emelkedőn, ugyanis ebben az állapotban a benzin hátra ömlött a tartályban és nem érte el az indító szerkezetet. A lejtőn azután gurult, mint a golyó és persze füstölt, mint az égett pirítós.
Természetesen mindenki igyekezett valahogyan pénzt csinálni a sok turistából, mi sem voltunk kivételek. Először almát és német nyelvű újságot árultunk a húgaimmal a szántódi komphoz várakozó több kilométeres kocsisoron, majd fagylaltot a strandon sütkérező népeknek. És munka közben persze figyeltem, hallgatóztam, barátkoztam és egyre nőtt bennem a kíváncsiság, hogy nézhetnek ki azok a helyek, ahonnan ez a rengeteg ember érkezik. Élvezettel végeztem a munkámat, a pénzkereset mintegy kellemes mellékhatása volt a történéseknek. Természetesen kezdetben én is „ecseri piacos” farmernadrágra és Adidas cipőre gyűjtöttem, mit minden fiatal akkoriban. Kíváncsiságom hatására viszont nagyon hamar felhagytam a ruhavásárlással és utazásra kezdtem gyűjteni. 14-15 évesen már csillapíthatatlan vágyat éreztem például a tenger megpillantására, és amikor összegyűlt a pénz, a gépezet mozgásba lendült. Többet aztán nem volt megállás, egészen a családalapításig.
Ahová nem önszántamból mentem…
Volt azért egy rövidke „nem ilyennek képzeltem” epizód is, ami ezt a bimbózó utazási vágyat majdnem elfojtotta. Az övön aluli ütés egy jól kifundált jutalom tábor képében érkezett. A „szocializmus” idején a jó tanulókat illett jutalmazni, csakhogy a jutalom fogalmát meglehetősen sajátosan értelmezték akkoriban.
12-13 éves lehettem, amikor egy orosz nyelvi fordító versenyen elért eredményért életem első külföldi útját kaptam. Várt rám a „távoli”Csehszlovákia és az első határátlépés igazi útlevéllel! (Itt az első ország, ami már rég nem létezik, ahogy ígértem!)
Boldogságom hamar elszállt, amikor kiderült, hogy az oroszul éneklő és körjátékozó csapatverseny győztesei a bolgár tengerpartra utazhatnak. Ők repülővel, én busszal. Ők a tengerben fürdenek majd, én a határ mellett unatkozom. A határátlépés pillanatára azért még ma is emlékszem, ami mindentől függetlenül misztikus és felfoghatatlan élményt jelentett számomra. De pont itt vége is szakadt minden jónak.
Egy isten háta mögötti úttörőtáborba szállítottak minket (máig fogalmam sincs, hol voltam), ahol egy rozzant létesítmény kerítésén belül végtelennek tűnő foglalkozásokkal próbáltak minket jó úttörővé képezni. Reggel zászlófelvonás, este zászlólevonás. Közben daltanulás és elképzelhetetlenül unalmas, értelmetlen tevékenységek sora.
Egyetlen izgalmas eseményre emlékszem, ami színt hozott a tábor bárgyú egyhangúságába: egy beszorult szobaajtó és szabadulásunk története. Ahogy a táborokban megszokott, kb. 10 lány aludt egy istálló méretű szobában, és most mind a tíz bent ragadt egy ócska, kilincs nélküli ajtó jóvoltából. Még kapóra is jött volna nekünk, ha mindez egy újabb rémes foglalkozás előtt történik, de hát éppen vacsora előtt esett meg. Az éhség nagy úr, szóval szabadulni kellett. Végül, talán lepedők felhasználásával, egymást segítve kimásztunk az emeleti ablakon és nagy büszkén megérkeztünk az étkezőbe. Természetesen jókora fejmosást kaptunk, hogy mit képzelünk mi, még valami büntetést is kimértek ránk egymás veszélyeztetéséért. A leleményességet nem díjazták akkoriban. Arról persze nem szól a fáma, hogyan jutottunk volna ki onnan vacsorázni a mobiltelefon nélküli világban, amikor az összes táborlakó többszáz méterre tőlünk vidáman vacsorázott és senkinek sem tűnt fel, hogy mi nem vagyunk ott. Hazaérkezéskor – a rend kedvéért- tájékoztatták az osztályfőnökömet, hogy milyen veszélyes manőverre bíztattam társaimat.
Tanévkezdéskor aztán az éneklő csapatverseny győztesei vidáman meséltek a repülésről és a tengerről, én pedig begyűjtöttem egy újabb letolást. Ezek után azt gondolhatnánk, egy életre elment a kedvem a külföldre utazástól, de pont az ellenkezője történt. Még ott a már nem létező Csehszlovákia földjén szentül megfogadtam, hogy hamarosan magam erejéből jutok el a tengerig és megszerzem azt a sok élményt, amit elvettek tőlem.
Mivel jó sok lett belőle, úgy gondoltam elmesélem őket. Tarts velem, várlak vissza!
